2. Fejezet

Sziasztok! Tudom kicsit elkéstem a résszel - most neki állhatnék hosszabban kifejteni az okokat, de nem teszem -, nem volt ihletem. Nem akartam, hogy unalmas legyen, ezért tartott ilyen sokáig. De nem húzom tovább az időt. Jó olvasást! xx, Sophie



Úgy döntöttem, hogy az ebédszünetemet is elbújva a tömeg elől töltöm, vagyis az iskola mögötti kis búvóhelyemen. Nem nagy szám az egész, de a célnak megfelel. Sietve tettem meg az utat, amikor egy ismerős hang hallatszott a számomra kedves kis helyről:

- Nem én ezt nem tudom megtenni... - Hirtelen megtorpantam, majd lassabbra és halkabbra vettem lépteimet. Úgy véltem, hogy telefonált, ugyanis nem hallottam másik hangot.

- Nem kényszeríthetsz többet semmire sem! Ő nem ezt érdemli meg! - emelte fel hangját, mire megálltam és úgy hallgatóztam tovább. Nem lett volna szabad megtennem, de a kíváncsiság is egy rossz szokásom, ami ellen nem tudok mit tenni.

- Nem fogok többet engedelmeskedni Neked! Elegem van ebből! - A haragja hangos sírásba csapott át. Felbátorodtam, és mintha semmit sem hallottam volna odamentem.

- Hé, jól vagy? Minden rendben? - kérdeztem lágy hangon. Ijedten hátrafordult, majd az arcán végigfolyó könnycseppeket törölgette. Nem mondott semmit, résnyire nyitotta száját, de gyorsan be is csukta. Kíváncsian fürkésztem arcát, tudni akartam mi történt. Mielőtt újra mondhattam volna bármit is, szó nélkül elrohant.
Amikor a nap folyamán az utolsó csengőszó is megszólalt, mindenki gyorsan, vagy éppen  lassan szállingózott ki az iskola épületéből. Én az utóbbiak közé tartoztam, némán sétáltam végig a hosszú folyosókon, amikor egy furcsa érzés kapott el. Hátrapillantottam, de már senki sem tartózkodott ott. Sietősebbre vettem lépéseimet, de az érzés csak nem múlt el. Hirtelen egy éles fájdalom kezdett el uralkodni a fejemen, majd azt vettem észre, hogy minden elsötétül előttem.
Egy romos faházikóban ébredtem, a fejem még mindig lüktetett. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt, de emlékeim homályosak maradtak. Fájdalmasan pislákoltam, mint egy kialudni készülő gyertya fénye. Körbenéztem, miközben próbáltam felállni, de sehogy sem ment. A házikót vizslattam szemeimmel. Minden poros, koszos volt. Hűvös szellőt éreztem az arcomon. Egyetlen egy ablak helyezkedett el velem szemben, viszont azon is tátongott egy hatalmas lyuk. Volt még a sarokba egy igen rozoga asztal, ami fából készült valószínűleg jó sok évvel ezelőtt. Cincogásra lettem figyelmes, egy egér szaladgált a szoba közepén valamiféle ételt keresve. Amikor észrevette, hogy figyelem, megállt pár lépésre előttem. Mellső két lábát felemelte, úgy nézett rám. Tekintetem áttévedt vissza az ablakra, a házat fák vették körül, amiből arra következtettem, hogy egy erdőben voltam. Csak arra nem tudtam rájönni, hogy kerültem oda. Közben az egér az ágy felé közelített, amin feküdtem. Egy ezüst kulcsot, ami nagyobb volt nála, vonszolt maga után. Mielőtt felfedezhettem volna, hogy miben sántikál, egy ajtó csapódását, majd ismeretlen hangokat hallottam, amik vélhetően egy másik szobából származtak. Nem igazán értettem, hogy miről beszéltek, valószínűleg rólam. A beszélgetés abbamaradt, majd az ajtó nagy nyikorgásokkal kitárult. Belépett egy középkorú férfi, aki mögött egy ismerős alakot pillantottam meg. Gonoszul vigyorgott rám, nem fogtam fel, hogy mi történt akkor. Közelebb sétált hozzám, míg a férfi megállt az ajtóban. Mindenki csendben volt, csak a fák susogását lehetett hallani.
- Mit akarsz tőlem?! - sziszegtem fájdalmasan. A fejem még mindig szüntelenül lüktetett.
- Most végre bosszút tudok állni, azért amit velem tettél! - Gonosz vigyora egyre szélesebb lett arcán, mondhatni fülig ért a szája. Semmit nem fogtam fel a történtekből. Értetlen arckifejezésemet látván megszólalt lenézően:
- Tavaly decemberben olyat tettél velem, amit most meg fogsz bánni! - Hirtelen eszembe jutott minden, az emlékképek folyóként folytak le szemem előtt. Egyetlen egy mondat játszódott le a fejemben folyamatosan: "Egyszer még elkaplak, ha addig élek is!" Végem...
Az ütések, amik mindenfelé érték testem, egyre fájdalmasabbak lettek. A szemem összeszorítva vártam, hogy abbahagyják amit velem művelnek. Két karomat lefogva ütöttek-vertek, ahol csak értek. Olyan tíz perc telhetett el, amikor már nem küzdöttem ellenük. Ők voltak az erősebbek, én csak egy kis hangyának éreztem magam, akit könnyedén összetaposnak. Kezdtem azt érezni, hogy szinte élettelen testem elernyed. Már az ütések is elviselhetőbbek voltak. Szemem óvatosan kinyitottam, de ahogy megláttam, hogy egy ökölbe szorult kéz vészesen közeledik arcomhoz, be is csuktam. Többet nem nyitottam ki, semmit sem éreztem. Nehezemre esett lélegezni, mint ahogy megmozdulni is. Nem hallottam semmit, az összes erőm egy csettintésre elszállt tőlem.
- Niall... Niall! - hallottam mellőlem. Minden hang összemosódott, alig tudtam kivenni belőle a forrását. Hideget éreztem az arcomon, ami hűsítette forróságát. Ismét hallottam a hangot, de tisztább volt, mint az előző. Megpróbáltam kinyitni szemeimet, hogy lássam újabb látogatómat. Hunyorogva néztem, minden homályos volt. Csak valami vöröset láttam összemosódva. Látásom villámgyorsasággal tisztult ki, amikor ráeszméltem mi is történt velem.  Arcom eltorzult az undortól, és felkészültem porig alázni Őt, de megkönnyebbülten  közbeszólt:
- Hál' Istennek! Már azt hittem sose nyitod ki a szemedet! - Meglepetten bámultam rá, mire el kezdett olyanokról hadarni, ami eddig is világos volt, de Ő nem tudta, hogy tisztában vagyok vele. Aztán rátért a lényegre:
- Felhívott és közölte velem, hogy nincs többé szüksége rám és, hogy megoldta egyedül is az ügyet. Amilyen gyorsan csak tudtam idesiettem Hozzád. - Szóhoz sem jutottam, nem volt mit mondanom.
- Miért tették ezt Veled? - kérdezte csendesen, Hogy miért? Fejemben lejátszódott, ami még aznap játszódott, amiért ezt kaptam.
- Olyan kilenc óra körül lehetett, amikor este sétáltam hazafelé. Egy lélek sem mászkált körülöttem, síri csend volt. Azonban nyöszörgéseket hallottam egy sikátorból, így elindultam arrafelé. - Bárcsak ne tettem volna! - Óriási meglepetés ért! Egy lány volt ott meg Ő. Megtorpantam, azon tűnődtem mit kéne tennem. A lány észrevett, így nem volt más választásom, minthogy közbeavatkozzak. - A hideg végigfutott a hátamon, ahogy lassan, óvatosan ejtettem ki a szavakat.

1. Fejezet

A nap egy átlagos hétfőnek indult. Ugyanúgy keltem fel, mint a többi napon, felöltöztem, majd elvonultam a fürdőszobába. Elvégeztem teendőimet, majd beállítottam szinte tökéletesre a hajamat, viszont egy kusza tincs nem akart igazán a helyére menni. Már vagy fél órája küszködhettem amikor, Édesanyám rekedtes hangját hallottam a földszintről:

- El fogsz késni, Édesem! - A hang irányába kaptam a fejem, majd még utoljára a tükörbe pillantottam. Felsóhajtottam, elindultam le az emeletről lassú léptekkel. Anya a kanapén feküdt köntösében és egy magazint böngészett. Világosbarna haja kócosan lógott az arcába, szeme alatt karikák voltak, így gondoltam, hogy nem aludhatott túl sokat az éjjel. Megálltam mellette, mire felém fordította fejét és fájdalmasan elmosolyodott. A magazint a kávézóasztalra helyezte, kortyolt egyet a teájából, majd végre megszólalt:

- Légy jó az iskolában! Ne keveredj balhéba megint!

- Én mindig az vagyok! - mondtam ártatlanul mosolyogva. Nyomtam egy puszit meggyötört arcára, jobbulást kívántam, és elindultam az iskolába.

- Örülök, hogy megtisztelt minket a jelenlétével, Mr. Horan! - mondta a földrajz tanár, miután 20 perc késés után beértem az órára. Az osztályom csendesen végezte a feladatát, amin nem csodálkoztam, ugyanis Mr. Russel a legszigorúbb tanár az iskolában. Képes akár azért is az igazgatóhoz küldeni valakit, ha csak korábban fejezte be a feladatot, mint a többiek, ugyanis "egy igényes munkát nem lehet öt perc alatt elvégezni." Mr Russel nem volt túl vékony, de a "kövér" szó még messze állt tőle. Ritkán borotválkozott, így mondhatni szakáll díszelgett az arcán. Mély hangja csak úgy zengett a teremben, amikor valaki hátra mert nézni. Nap, mint nap elegánsan volt kiöltözve, szemüvegét mindig magánál tartotta, de csak alkalomadtán jutott eszébe felvenni. Feleltetni nem igazán szokott, ami teljes nyugalommal tölt el minket, viszont a dolgozatok annál rosszabbak.

Halkan leültem a helyemre, közben a padtársam, Roy átcsúsztatott egy papírlapot, amire ráírta, hogy mit kell csinálnom. Az óra maradék részében azon dolgoztam, nem tudtam ők mikor kezdték el, de nem akartam kockáztatni. Miután megszólalt a csengő mindenki, velem együtt fellélegzett. Óvatosan felnéztem Mr. Russel-ra ugyanis, amíg Ő nem mond semmit mi sem pakolhatunk.

- Mehetnek! - dörmögte, mint egy medve, akinek épp megzavarták a téli álmát. Mindenki úgy rohant ki a teremből, mint hogyha valami véres horror filmet nézettek volna velünk. A diákok szétszéledtek az iskola hatalmas épületében.  Én is elindultam lassan, miközben nézelődtem. Próbáltam rájönni, hogy hol lesz a következő órám, mert miért is tudnám... Elmélkedésem közben barátom, Tucker szakított félbe.
- Hé, haver! Nézd! - rohant oda hozzám, miközben a hosszú folyosó végére mutatott ragyogó szemekkel. Akkor láttam Őt először. Eleinte csak a bakancsa kopogását hallottam, majd megjelent Ő. Hosszú vörös haja lágyan omlott le vállaira. Egy fehér mintás nadrágot viselt, egy fekete felsővel és szürke sállal a nyakában. Kecses járása egyből megtetszett nekem. Úgy festett, mint egy istennő, ahogy végig libbent a folyosón. A lányok összesúgtak miután meglátták Őt. A fiúk nyáladzva bámulták a "friss húst". Páran oda szólogattak neki, hogy "Megjött a vacsora!", meg "Fájt, amikor leestél a mennyből?". Néhányan utána fütyültek, de Ő mit sem törődve ezekkel továbbsétált kihívva ezzel még jobban a kívánkozást a fiúkból. Én csak fintorogva néztem, hogy mit váltott ki belőlük ez a lány. Úgy éreztem, elhányom magam, ha tovább maradok. Elindultam tovább a termet keresni, nem volt kedvem megint elkésni. Édesanyám már így elég beteg, nem hiányzik Neki ez.
Mindenki egész nap az új lánnyal volt elfoglalva. Harmadik szünetre ezt meguntam és elindultam ki az udvarra egyenesen az én menedékemhez. Elbaktattam egyenesen a végéig, ott átbújtam a mellkasomig érő bokor alatt, majd megtorpantam. Olyan látvány fogadott, amire egyáltalán nem számítottam.
- Khm - köhécseltem, hogy az illető felfigyeljen rám. Megfordult, Ő is annyira meglepődött, mint én.
- Csak nem akarsz már az első nap bajba keveredni?! - vigyorodtam el felé, majd odanyújtottam a karom - Niall vagyok.
- Te vagy ma az első, aki emberszámba vesz - viszonozta a kézfogásomat, egy keserű mosollyal az arcán. Bőre puha volt, érintésére végigfutott a hideg a hátamon.
- Skyler - mormolta halkan, miközben mélyen beleszívott a cigarettájába. Beszélgetni akartam Vele, de egy szó sem jött ki ajkaimon, leültem én is a padra miközben csendesen figyeltem.
- Szóval, hogy találtál rám?
- Én hogy találtam Rád? Te hogy kerültél az ÉN rejtekhelyemre?! - kérdeztem hitetlenkedve.
- Máris van bennünk egy közös tulajdonság: szeretünk elbújni a tömeg elől - vigyorgott rám megvillantva tökéletes fogsorát. Végül olyan jól elbeszélgettünk, hogy mindketten lemaradtunk a harmadik óráról, amit nem is bántam igazán, ugyanis fizikám lett volna.
- Hol jártál báránykám?! - kérdezte vigyorogva az én mindig mosolygós, legjobb barátnőm, Charlotte. Rózsaszín haja hullámosan simult vállaihoz. Mélykék szeme csillogott az izgatottságtól.
- Csak a szokásos... - rántottam meg a vállam. - Nem szeretem a fizikát.
- Cigi szagod van! - morogta és undorral nézett felém. Sosem volt oda meg vissza azért, hogy dohányzom. Igaz nem rendszeresen teszem, de akkor is ellenére van. Mindig is törődött velem. Amikor idekerültem novemberben  még kilencedikben Anya munkája miatt, csak Ő állt velem szóba. Azóta persze sokan keresik társaságom még úgy is, hogy nem vagyok egy minta gyerek sem tanulásban, sem viselkedésben. Mondhatni népszerű vagyok, pedig még csak a második évemet koptatom itt.

Prológus

- Menekülj! Mentsd magad! - kiabálta. Az épület a semmi közepén hatalmas lángokban állt. Egy nehéz deszka alatt feküdt. Ott guggoltam mellette, egy percre sem hagytam magára. Hiába próbáltam kihúzni alóla, nem ment. Egyszerűen túl gyenge voltam bármihez is. Egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni, kétségbeestem. Féltem, hogy elveszítem és nem látom többé. Nem akartam nélküle élni, túlságosan beleszerettem. Ő volt mindenem, az életem. Ő tartott életben, a puszta jelenléte is elég volt hozzá.

- Siess már! - köhécselt  keserű arccal. Egész végig a szemébe néztem. Láttam, ahogyan porrá ég körülöttünk minden, mégsem mozdultam. Nem hagytam, hogy ott, olyan körülmények között haljon meg. Csak azokban a pillanatokban jöttem rá, hogy már az elejétől kezdve mindent elrontottam. Ha nem történt volna meg az a bizonyos dolog... talán most mindketten épségben lennénk.
Zöldesbarna szemében félelem látszódott, vörös haja az arcába lógott, én meg csak néztem Őt. Vártam, hogy együtt égjünk el, ahol nem találnak ránk, esély sem volt rá.

- Nem hiszem el! Csinálj már végre valamit! - A sírás határán volt, nem akartam ott hagyni, belehaltam volna, ha meghal... nélkülem.

Körülöttünk már minden el kezdett darabokra hullani, a hatalmas lángok a faház tetőszerkezetét támadták először. A füst mindent beborított, ott ültünk egymás mellett félelemmel tele. Ránéztem még egyszer, majd a deszkára. Összeszedtem minden erőmet, megragadtam a fát és emelni kezdtem. Úgy éreztem lehetetlen megmozdítani, mégis sikerült pár perc múlva. Azt hiszem többet fogok eljárni edzeni, ha innen kijutunk.
- Igyekezz! - morogtam alig hallhatóan. Másodpercek töredéke alatt kibújt onnan, elengedtem a deszkát, mire az hangosan érkezett le. Megragadtam a kezét és húztam ki magammal. A probléma csak az volt, hogy nem tudott járni, ugyanis a fa olyan erővel csapódott rá, hogy a lába valószínűleg eltört. Gyorsan kellett cselekednem, felkaptam a hátamra és futottam a kijárat felé. Épp odaértünk, mielőtt minden elkezdett volna lángolni az ajtó előtt. A tűz bekerített minket, egyre kevesebb volt az oxigén. Mindketten egyfolytában köhécseltünk. Rángattam az ajtót, gondoltam csak biztos beragadt. Amikor sehogy sem ment, rádöbbentem, hogy bezárt minket, miután eldobott egy égő gyufát. Magamban szitkozódtam, miközben kiutat kerestem a szememmel.
- Niall! Vigyázz! - sikoltott, miközben egy lángoló deszkára mutatott, ami egyenes felénk zuhant. Ijedten hátraugrottam. A tekintetem megakadt a lépcső feletti ablakon, talán ott kimászhatnánk. Gondolkodás nélkül elindultam, viszont éreztem, hogy a lábaim fel akarják adni a szolgálatot. Skyler egyre nehezebb lett a hátamon, de végül odabotorkáltam. Felnéztem, az ablak így sokkal magasabban volt, mint gondoltam. Körbenéztem, hátha látok valamit, ami a segítségemben lehet a felmászásban.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy itt ki fogunk mászni - fájdalmasan bólintott, mire sóhajtottam egyet és elmagyaráztam, hogy is fog ez végbe menni. Elengedtem a bokáját, felnyújtóztam, hogy minél magasabbra tudjam emelni. Erősen a karomba kapaszkodott, mélyen belém nyomta körmeit, mire felszisszentem. Lassan, egyensúlyozva feltolta a lábát a vállamra, majd fel is állt. Tettem egy lépést előre, hogy könnyebben kimászhasson. Az ablak szerencsére nyitva volt, így azzal nem kellett szerencsétlenkedni. Közben az ablakba mászott és mélyen magába szívta a friss levegőt. Előrébb mászott, majd óvatosan megfordult. Én közben körülnéztem, a tűz már kevésbé égett olyan hevesen, mint öt perccel ezelőtt, de az oxigént csak úgy falta magába egyre kevesebbet hagyva nekünk. Minden romokban állt, sosem volt még ilyenben részem. Csak a filmekben láttam ehhez hasonlót, minél hamarabb el akartam tűnni innen. A semmiért jöttünk ide, átvert az a szemét férfi! A düh csak úgy forrongott bennem, kezem automatikusan ökölbe szorult. Hirtelen Skyler lágy hangja rántott vissza képzelgéseimből:
- Niall! Add  a kezed! - Odakaptam a fejem és cselekedtem. Öt perc sem telt el, újra tiszta levegő került a tüdőmbe. Hálát adtam Istennek, hogy életben maradhattunk. Persze csak jelképesen, ugyanis nem szoktam imádkozni.
Azt vettem észre, hogy Skyler engem néz, viszonoztam tekintetét. Még mindig látszódott a félelem és a fájdalom a szemében, féllábon odaugrált hozzám, majd a nyakamba ugrott. Lepetten öleltem vissza, de el is toltam magamtól amikor valami meleget éreztem bőrömön. Ott állt, miközben a bal lábára helyezte súlyát, az arcán végigfolytak a  könnycseppek, hosszú vörös haja kócos és kormos volt, akárcsak az enyém. Ruháink is koszosak és büdösek voltak a füsttől, amit a tűz okozott.
Hirtelen egy éles csapódást éreztem az arcomon, majd értetlenül néztem rá. Nem mondott semmit, de láttam, hogy iszonyúan mérges rám, szeme szinte szikrákat szórt. Egyikünk sem szólalt meg, mindketten arra vártunk, hogy a másik csináljon valamit.