- Menekülj! Mentsd magad! - kiabálta. Az épület a semmi közepén hatalmas lángokban állt. Egy nehéz deszka alatt feküdt. Ott guggoltam mellette, egy percre sem hagytam magára. Hiába próbáltam kihúzni alóla, nem ment. Egyszerűen túl gyenge voltam bármihez is. Egy értelmes mondatot nem tudtam kinyögni, kétségbeestem. Féltem, hogy elveszítem és nem látom többé. Nem akartam nélküle élni, túlságosan beleszerettem. Ő volt mindenem, az életem. Ő tartott életben, a puszta jelenléte is elég volt hozzá.
- Siess már! - köhécselt keserű arccal. Egész végig a szemébe néztem. Láttam, ahogyan porrá ég körülöttünk minden, mégsem mozdultam. Nem hagytam, hogy ott, olyan körülmények között haljon meg. Csak azokban a pillanatokban jöttem rá, hogy már az elejétől kezdve mindent elrontottam. Ha nem történt volna meg az a bizonyos dolog... talán most mindketten épségben lennénk.
Zöldesbarna szemében félelem látszódott, vörös haja az arcába lógott, én meg csak néztem Őt. Vártam, hogy együtt égjünk el, ahol nem találnak ránk, esély sem volt rá.
Zöldesbarna szemében félelem látszódott, vörös haja az arcába lógott, én meg csak néztem Őt. Vártam, hogy együtt égjünk el, ahol nem találnak ránk, esély sem volt rá.
- Nem hiszem el! Csinálj már végre valamit! - A sírás határán volt, nem akartam ott hagyni, belehaltam volna, ha meghal... nélkülem.
Körülöttünk már minden el kezdett darabokra hullani, a hatalmas lángok a faház tetőszerkezetét támadták először. A füst mindent beborított, ott ültünk egymás mellett félelemmel tele. Ránéztem még egyszer, majd a deszkára. Összeszedtem minden erőmet, megragadtam a fát és emelni kezdtem. Úgy éreztem lehetetlen megmozdítani, mégis sikerült pár perc múlva. Azt hiszem többet fogok eljárni edzeni, ha innen kijutunk.
- Igyekezz! - morogtam alig hallhatóan. Másodpercek töredéke alatt kibújt onnan, elengedtem a deszkát, mire az hangosan érkezett le. Megragadtam a kezét és húztam ki magammal. A probléma csak az volt, hogy nem tudott járni, ugyanis a fa olyan erővel csapódott rá, hogy a lába valószínűleg eltört. Gyorsan kellett cselekednem, felkaptam a hátamra és futottam a kijárat felé. Épp odaértünk, mielőtt minden elkezdett volna lángolni az ajtó előtt. A tűz bekerített minket, egyre kevesebb volt az oxigén. Mindketten egyfolytában köhécseltünk. Rángattam az ajtót, gondoltam csak biztos beragadt. Amikor sehogy sem ment, rádöbbentem, hogy bezárt minket, miután eldobott egy égő gyufát. Magamban szitkozódtam, miközben kiutat kerestem a szememmel.
- Niall! Vigyázz! - sikoltott, miközben egy lángoló deszkára mutatott, ami egyenes felénk zuhant. Ijedten hátraugrottam. A tekintetem megakadt a lépcső feletti ablakon, talán ott kimászhatnánk. Gondolkodás nélkül elindultam, viszont éreztem, hogy a lábaim fel akarják adni a szolgálatot. Skyler egyre nehezebb lett a hátamon, de végül odabotorkáltam. Felnéztem, az ablak így sokkal magasabban volt, mint gondoltam. Körbenéztem, hátha látok valamit, ami a segítségemben lehet a felmászásban.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy itt ki fogunk mászni - fájdalmasan bólintott, mire sóhajtottam egyet és elmagyaráztam, hogy is fog ez végbe menni. Elengedtem a bokáját, felnyújtóztam, hogy minél magasabbra tudjam emelni. Erősen a karomba kapaszkodott, mélyen belém nyomta körmeit, mire felszisszentem. Lassan, egyensúlyozva feltolta a lábát a vállamra, majd fel is állt. Tettem egy lépést előre, hogy könnyebben kimászhasson. Az ablak szerencsére nyitva volt, így azzal nem kellett szerencsétlenkedni. Közben az ablakba mászott és mélyen magába szívta a friss levegőt. Előrébb mászott, majd óvatosan megfordult. Én közben körülnéztem, a tűz már kevésbé égett olyan hevesen, mint öt perccel ezelőtt, de az oxigént csak úgy falta magába egyre kevesebbet hagyva nekünk. Minden romokban állt, sosem volt még ilyenben részem. Csak a filmekben láttam ehhez hasonlót, minél hamarabb el akartam tűnni innen. A semmiért jöttünk ide, átvert az a szemét férfi! A düh csak úgy forrongott bennem, kezem automatikusan ökölbe szorult. Hirtelen Skyler lágy hangja rántott vissza képzelgéseimből:
- Niall! Add a kezed! - Odakaptam a fejem és cselekedtem. Öt perc sem telt el, újra tiszta levegő került a tüdőmbe. Hálát adtam Istennek, hogy életben maradhattunk. Persze csak jelképesen, ugyanis nem szoktam imádkozni.
Azt vettem észre, hogy Skyler engem néz, viszonoztam tekintetét. Még mindig látszódott a félelem és a fájdalom a szemében, féllábon odaugrált hozzám, majd a nyakamba ugrott. Lepetten öleltem vissza, de el is toltam magamtól amikor valami meleget éreztem bőrömön. Ott állt, miközben a bal lábára helyezte súlyát, az arcán végigfolytak a könnycseppek, hosszú vörös haja kócos és kormos volt, akárcsak az enyém. Ruháink is koszosak és büdösek voltak a füsttől, amit a tűz okozott.
Hirtelen egy éles csapódást éreztem az arcomon, majd értetlenül néztem rá. Nem mondott semmit, de láttam, hogy iszonyúan mérges rám, szeme szinte szikrákat szórt. Egyikünk sem szólalt meg, mindketten arra vártunk, hogy a másik csináljon valamit.
- Igyekezz! - morogtam alig hallhatóan. Másodpercek töredéke alatt kibújt onnan, elengedtem a deszkát, mire az hangosan érkezett le. Megragadtam a kezét és húztam ki magammal. A probléma csak az volt, hogy nem tudott járni, ugyanis a fa olyan erővel csapódott rá, hogy a lába valószínűleg eltört. Gyorsan kellett cselekednem, felkaptam a hátamra és futottam a kijárat felé. Épp odaértünk, mielőtt minden elkezdett volna lángolni az ajtó előtt. A tűz bekerített minket, egyre kevesebb volt az oxigén. Mindketten egyfolytában köhécseltünk. Rángattam az ajtót, gondoltam csak biztos beragadt. Amikor sehogy sem ment, rádöbbentem, hogy bezárt minket, miután eldobott egy égő gyufát. Magamban szitkozódtam, miközben kiutat kerestem a szememmel.
- Niall! Vigyázz! - sikoltott, miközben egy lángoló deszkára mutatott, ami egyenes felénk zuhant. Ijedten hátraugrottam. A tekintetem megakadt a lépcső feletti ablakon, talán ott kimászhatnánk. Gondolkodás nélkül elindultam, viszont éreztem, hogy a lábaim fel akarják adni a szolgálatot. Skyler egyre nehezebb lett a hátamon, de végül odabotorkáltam. Felnéztem, az ablak így sokkal magasabban volt, mint gondoltam. Körbenéztem, hátha látok valamit, ami a segítségemben lehet a felmászásban.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy itt ki fogunk mászni - fájdalmasan bólintott, mire sóhajtottam egyet és elmagyaráztam, hogy is fog ez végbe menni. Elengedtem a bokáját, felnyújtóztam, hogy minél magasabbra tudjam emelni. Erősen a karomba kapaszkodott, mélyen belém nyomta körmeit, mire felszisszentem. Lassan, egyensúlyozva feltolta a lábát a vállamra, majd fel is állt. Tettem egy lépést előre, hogy könnyebben kimászhasson. Az ablak szerencsére nyitva volt, így azzal nem kellett szerencsétlenkedni. Közben az ablakba mászott és mélyen magába szívta a friss levegőt. Előrébb mászott, majd óvatosan megfordult. Én közben körülnéztem, a tűz már kevésbé égett olyan hevesen, mint öt perccel ezelőtt, de az oxigént csak úgy falta magába egyre kevesebbet hagyva nekünk. Minden romokban állt, sosem volt még ilyenben részem. Csak a filmekben láttam ehhez hasonlót, minél hamarabb el akartam tűnni innen. A semmiért jöttünk ide, átvert az a szemét férfi! A düh csak úgy forrongott bennem, kezem automatikusan ökölbe szorult. Hirtelen Skyler lágy hangja rántott vissza képzelgéseimből:
- Niall! Add a kezed! - Odakaptam a fejem és cselekedtem. Öt perc sem telt el, újra tiszta levegő került a tüdőmbe. Hálát adtam Istennek, hogy életben maradhattunk. Persze csak jelképesen, ugyanis nem szoktam imádkozni.
Azt vettem észre, hogy Skyler engem néz, viszonoztam tekintetét. Még mindig látszódott a félelem és a fájdalom a szemében, féllábon odaugrált hozzám, majd a nyakamba ugrott. Lepetten öleltem vissza, de el is toltam magamtól amikor valami meleget éreztem bőrömön. Ott állt, miközben a bal lábára helyezte súlyát, az arcán végigfolytak a könnycseppek, hosszú vörös haja kócos és kormos volt, akárcsak az enyém. Ruháink is koszosak és büdösek voltak a füsttől, amit a tűz okozott.
Hirtelen egy éles csapódást éreztem az arcomon, majd értetlenül néztem rá. Nem mondott semmit, de láttam, hogy iszonyúan mérges rám, szeme szinte szikrákat szórt. Egyikünk sem szólalt meg, mindketten arra vártunk, hogy a másik csináljon valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése